A büszkeség nagyon sok formája van jelen világunkban, ezt a témát bővebben szeretném majd késöbb is boncolgatni!
Most azonban a saját büszkeségemet szeretném itt, ezen a "fórumon" is bemutatni. A büszkeségem "tárgya" az én 16 és fél éves lányom Réka, aki most éppen írónak készül :-)! Szerintem már most nagyon sok mai írót zsebre tesz. A tehetsége mindenképpen! Asszem az írói vénáját és a szívét tőlem örökölte! Én leglábbis így gondolom... :-)
És most akkor ide másolom az állításaimra a bizonyítékot:
A rongybaba (novella)
Írta: Fejes Réka
Embernek lenni nem könnyű – mondjátok. Az igazságot én soha nem fogom megtudni, hiszen egész életemben egy tíz centis rongybaba voltam. Mégis sokat tanultam tőletek. Nincs még egy lény, ami úgy érez, mint ti. Szerettek vagy gyűlöltök. Akár egyszerre mindkettőt. Nevettek, néha sírtok. A békét hirdetitek, máskor embert öltök. Kiismerhetetlenek vagytok, de előre tudni minden lépéseteket. Gyermekeitek a legtisztább lények a világon, akik feltétek nélkül szeretnek… akár élettelen tárgyakat. Volt idő, amikor engem is így szerettek, ezzel a feltétlen szeretettel. Pontosan emlékszem a születésemre, rövidke életem legszebb napjára. Nem arra gondolok, amikor egy érzéketlen kéz összevarrt, kitömött és csinos arcocskát rajzolt nekem. Én arról a pillanatról beszélek, amikor először érintettek Zsuzsi apró kezecskéi. Arcocskája kipirosodott, kék szemecskéi felragyogtak a meglepetéstől és az örömtől. Én egyike voltam a karácsonyi ajándékainak. Sok szép játékot kapott –hintalovat, játékkonyhát, babaházat…-, de mind közül nekem örült a legjobban. Attól a pillanattól ő és én elválaszthatatlanok lettünk. Mindent megosztott velem. A babaházban játszottunk, kivitt az udvarra, meghintáztatott, homokvárat épített nekem. Ha ő evett, az én szövet arcocskám is mindig maszatos volt. Teadélutánokat tartottunk a plüssmackókkal. Este pedig együtt hallgattuk a mesét. A sok mókázás végére általában a mosógépben végeztem, de Zsuzsi még akkor sem hagyott magamra. A fürdőszobában gubbasztott, és aggódva figyelte, ahogy buboréktáncot lejtek a zoknikkal. Miután megszáradtam, folytattuk a bolondozást. Délutánra természetesen ugyan olyan szutykos lettem, mint a mosás előtt.
Zsuzsi lassan betöltötte a hármat, és óvodába ment. A kapcsolatunk így is rendíthetetlen maradt. Minden nap biztos helyem volt az ovis táskájában. Zsuzsi sok kisgyerekkel barátkozott, és engem is bevont minden játékukba.
Egy nap a gyerekek összevesztek. A fiúk labdázni akartak, a lányok meg babázni szerettek volna. Sehogy nem jutottak dűlőre. Aztán egy fekete szemű fiú Zsuzsihoz lépett, kitépett a kezéből és leszakította a lábamat. Akkor láttam őt először verekedni. A gyerekek körbeállták őket, és hol az egyiket, hol a másikat buzdították. Végül Zsuzsi feje bukkant fel diadalittasan a nagy tömegben. Arca kipirult, fekete haja kócosan hullt a vállára. A lányok sikítoztak, éljeneztek, és figyelték, ahogy a fekete szemű fiú hüppögve fut megmutatni kék-zöld foltjait az óvó néninek. Zsuzsit a sarokba állították. Egész délután ott állt, amíg a többiek játszottak. Az egyik dada megsajnálta, és visszavarrta a lábamat. Így esett meg, hogy egy hétre „gipszet” kaptam, és Zsuzsi még többet foglalkozott velem.
A boldog ovis évek hamar elrepültek. Jött az iskola, és én egy tolltartó mélyén találtam magam. Egyre kevesebb helyet kapott az életünkben az önfeledt szórakozás, helyette a fegyelmezett munka került előtérbe. Pár órán Zsuzsi elővett, és a pad alatt játszott velem. Balszerencsénkre ez a tanár néninek is feltűnt. Több napot töltöttem egy papírszagú, sötét fiók mélyén. Legközelebb Zsuzsi anyukájával találkoztam. Azt hiszem, nem örült, hogy lát. Miközben a tanárnővel beszélt, idegesen babrált virágos ruhácskámmal. A beszélhetés folyamán többek között elhangzottak a fegyelem, szorgalom, tanulás és felzárkózás szavak.
Este visszakerültem Zsuzsihoz. A könyvei felett ült, és szorgalmasan írt. Mikor meglátott arcán egy fáradt de hálás mosoly jelent meg. Innentől a kulcscsomóján himbálóztam, mondván, ha én rajta vagyok, biztosan nem veszíti el a kulcsait.
Már csak akkor láttuk egymást, mikor Zsuzsi hazaért az iskolából, és fáradtan kinyitotta az ajtót. Egyik nap előkotort a táskájából, és gombszemeimbe nézett. Vágyat és bánatot láttam azokban a kedves, égkék szemekben. Abban a pillanatban le akartam törölni az arcomra varrt bárgyú mosolyt. De mivel csak egy baba vagyok, nem tehettem semmit… Zsuzsi becsukta a szemét. Egy ideig csendben állt, majd megrázta a fejét, és bement a lakásba. Én még reménykedtem, bár valahol mélyen már tudtam: az ovis évek nem jönnek vissza. Azonban ez csak akkor vált bizonyossá, mikor Zsuzsa elhagyott az iskolában. Egy elsős lányka adott le a portán. Három napig ültem ott mosolyogva, kifejezéstelen tekintettel a semmibe meredve. Nem vágytam semmi másra, mint hogy ember lehessek, és sírhassak. Ez a három nap sokkal szörnyűbb volt, mint annak idején az a pár, amit abban a sötét fiókban töltöttem.
Mikor végre Zsuzsának eszébe jutott, hogy a portán keressen, a portás dünnyögve nyomott a kezébe, ő pedig csak megvonta a vállát. Jól megnéztem. Megváltozott. Bájos arcáról festékkel tüntette el az érzéseket, ami most így teljesen érzéketlennek tűnt. Pont, mint egy baba. Fekete ruhát hordott. Ó, vajon hova tűntek a rózsaszín szoknyácskák?
Az iskola előtt pár hasonló öltözetű fiúval találkozott. Az egyiket rögtön felismertem a fekete szeméről. Kivett Zsuzsa kezéből, és gúnyosan röhögve himbált a levegőben.
- Mi az, Zsu? Ez a rondaság még mindig megvan? Csak nem babázol otthon?
- Hagyjál már! –vetette oda Zsuzsa.
- Akkor ugye nem bános? Nekem így jobban tetszik –mondta a fekete szemű fiú, azzal egy mozdulattal leválasztotta a testemet a fejemtől.
- Hülye! –Zsuzsa visszavette a kulcscsomót és az én megcsonkított testemet, majd a táskájába szórt. Otthon az asztalra dobott, és berobogott a szobájába.
Zsuzsa anyukája sötétedés után érkezett. Az asztalhoz lépett.
Zsuzsa anyukája sötétedés után érkezett. Az asztalhoz lépett.
- Látom megtaláltad a kulcsodat –kiáltotta a kisszoba felé. Testemet a fejemhez illesztette. Elgondolkozott.
- Nem kéne kidobni már ezt a szerencsétlen, öreg babát? – kérdezte.
- De, majd kidobom – jött a megdöbbentő válasz.
- Dobd ki most! Különben elfelejted.
Csapkodás, hangos lábdobogás.
- Jól van, na! Itt vagyok! – Zsuzsa kirobogott a szobából, letépte a fejemet a kulcscsomóról, és maradványaimat a szemétbe szórta. Megtorpant. Újra rám nézett.
- Jól van, na! Itt vagyok! – Zsuzsa kirobogott a szobából, letépte a fejemet a kulcscsomóról, és maradványaimat a szemétbe szórta. Megtorpant. Újra rám nézett.
- Azért… jók voltunk együtt – hangjában sajnálat csengett. Félszegen rám mosolygott, majd a kukára tette a fedelét.
Igen, tudom… embernek lenni nem könnyű. Valaki felnő, valaki örökre gyerek marad. Egy biztos: hogy változtok. És mégis, ember akarok lenni… Érezni akarok. El akarom mondani, hogy nem haragszom, hiszen én csak egy rongybaba vagyok…
Na, mit szóltok? Hát ez ám az őszinte büszke érzés!!! : )
Utolsó kommentek