Gondolatok… és érzések. (avagy egy összevisszaság… ? )
Így, mert most olyan életet élek, amikor egyfolytában jár az agyam… és ahogyan jár az ész, úgy dobog hozzá a szív. Tele vagyok érzésekkel. Már nem is tudom, mi mozgat mit?? A gondolataim az érzéseimet, vagy éppen fordítva??
Nem tudom, talán ha túl leszek a „válság időszakon”, és akkor talán… majd… és egyszer… tisztán látok, és nevetek majd a saját „vakságomon”?! : ) Bár már itt tartanék, de egyelőre most csak a bizonytalanság marad.
Bizonytalanság van mindentéren! A külvilágban és a belvilágomban is.
A világ válságot él, és én is… bár azt hiszem, az egyik kihat a másikra… de mégsem egészen.
A legtöbb gondolatom abból indul ki, hogy most ott tartok, mint 33 évvel ez előtt. Nincs semmim, és nincs senki…m, akit szerethetnék szívvel.
Persze, persze! Azért ez az idő nem tétlenül telt, hiszen teremtettem értéket, méghozzá nem is keveset. Csak ennek egy részének most más a haszonélvezője. Ezt egyébként nem bánom, mert, és tudom, hogy közhely, de szerintem bazi igaz, a PÉNZ NEM BOLDOGÍT! Azért jó, ha van, és a mai világban nélküle életképtelenek vagyunk. Ez nyomaszt…
És teremtettem életet, amire borzalmasan büszke is vagyok (lásd korábbi bejegyzéseimet). Viszont ez az élet felelősséggel is jár! Miként lesz Ő majd felnőtt? Mit fog csinálni, ha a sajátlábán kell majd állnia? Adok én neki annyit a tudásomból, az életemből, hogy ez majd talpon tartsa és megvédje őt? Tudom, hogy nagyon okos, és tudom, hogy neki is vannak érzései, amik hatalmasak! Hogyan óvjam meg a hatalmas szívét a bánattól? Már láttam őt bánkódni olyan dologban, amiben nem tud segíteni az egyik ember a másiknak… mintha az én szívemet szorította volna valaki…
Ma felolvastam a szüleimnek az írását a rongybabáról… azt hittem, hogy nem tudom befejezni. Annyi érzés tört rám, hogy egyre halkabb lettem, és nem tudom, hogy a végén hallattam e hangot?
És szeretnék, de merjek e még életet teremteni!? Neki is meg tudom majd ezeket adni?
Jahhh, és hogy hova is rohanok? Mert ugye egyedül nem lehet! : )
Már többször is hittem, hogy újra sikerülhet, de az élet mindig mást hozott… ad még egyáltalán másik lehetőséget?
Sokszor voltam boldog, lehetek még újra? Nem használtam fel az összes lehetőségemet, amit az élet nekem adott?
Szóval megy a vívódás, mennyi mindenben volt már részem, örömben és bánatban, gazdagságban és szegénységben. És megint egy út elején állok, csak közben az élet megy és nem áll meg… Már nem vagyok 16! A következő útra megtanultam már a leckéket? Azt érzem, hogy ha most két serpenyőbe tenném a múltamat és a jövőmet, akkor nagyon egy oldalra billenne a gondolatbeli mérleg! Ez is nyomaszt, már hogy a pi…ba ne nyomasztana!!!
Akik régóta ismernek, azzal vigasztalnak, hogy mindig talpra álltam, bármilyen mély is volt az a gödör. Abban egyébként biztos vagyok, hogy ismét megmászom azt a csúcsot minden téren, és csodálatos is lesz ott a kilátás… csak félek, hogy majd az megint meddig tart!? Szeretnék már egy kicsit hosszabb ideig hegyi levegőt szívni. : ) Biztonságban szeretném magamat érezni. Csak egy picit!!! : )
Had idézzek a Quimbi egyik számából a Country Joe Mcdonald-ból: „Bár csak megválthatnám a világot! Vagy legalább megváltozhatnék… egy icipcikééét!”
Meg is mutatom nektek az egész számot! Ez az egyik Quimbi kedvencem!!! : )
Nem szeretnék sokat, csak annyit, hogy lássam az új utam elejét. Ha ez megvan, akkor már jön is vissza belém, azaz erő, ami mindig a csúcsra juttatott. A szerelem is mindig olyankor érkezett hozzám, amikor szárnyaltam… pedig, amikor nem repülök, én akkor is ugyanúgy szeretek… : )
Vinne, vinne előre az eszem, csak a fogást nem találom még, és az érzéseim folyamatosan elgondoltatnak. Mostanában rosszkor jön a telihold, és az ősz sem jókor jött… Most semmi sincs jókor és jó helyen, q…va nehéz a gödör alját megélni… pedig meg kell. Szükség van rá, hogy megtanuljam a dolgokat… Hahhh… (ez egy nagyon nagy sóhaj!)
A múltbeli felsorolásból kimaradt egy nagyon fontos dolog, hogy mire is tettem szert az eltelt idő alatt, ráadásul pozitív dolog, és nagyon szar, hogy csak itt a bejegyzés végén említem meg!
A BARÁTOK! Az igaziak, na ők adnak mindig kapaszkodót. Az egyik korábbi kapcsolatom azt mondta, hogy őket miért említem mindig, mint a saját értékeimet? Miért vagyok olyan büszke rájuk, mintha én teremtettem volna őket?
Azért, mert ha én nem lennék, olyan amilyen vagyok, akkor nem ilyen barátaim lennének, akikre mindig, bármikor számíthatok… De nekem Ők vannak!!! : )
Nakérem! Csak annyit szerettem volna mondani, hogy mindenki, aki mostanában szarul érzi magát, az most álljon fel, rázza meg magát, hallgasson a józanabbik eszére, tegye zsebre az érzések nagy részét, és nézzen fel a hegytetőre és gondoljon arra… milyen szép is lesz ott fent nem sokára!!! : ))
… és akkor ide is egy szép és nem túl vidám, viszont elgondolkodtató és tanulságos nagyon bízom benne… dal, vagy mi : ))
Nekem ez a video nem tetszik... sajna nem találtam másikat!
És ha esetleg nem értenétek semmit, akkor a hiba nem az Önök készülékében van! : ))
Utolsó kommentek