Könnyek.
A városban volt dolga a fiúnak. Gyalog indult el, mert jót tesz a séta, és különben is, nem szeretett volna megint szívességet kérni.
- Nem olyan nagy távolság az, negyedóra és ott is vagyok!
Az ősz még csak a derekán járt, mégis olyan hűvös volt, mintha már beköszöntött volna a tél. A korán sötétedő utcákon, a lámpák fényénél talán már látni is vélte az apró táncoló hópelyheket.
– Hát, gyorsan elszaladt ez a nyár is. Gondolta félhangosan, nem túl feldobottam, és összehúzta kabátja cipzárját, majd sietősre fogta a lépteit.
Valójában nem is a séta, hanem az alatta feltörő gondolatok ellen volt alapvető kifogása. Nem szerette az állandóan dolgozó agyát! Mivel mostanában a szabadideje megsokszorozódott, a mai programja is csak egy olyan mondvacsinált ürügy lett a semmittevés ellen.
- Befizethettem volna a telefonszámlát automatán keresztül is. Korholta magát, de ha egyszer elindult, nem fog már visszafordulni!? Persze az üzlet már zárva volt.
- Mi történik itt? Ezek tán a tyúkokkal fekszenek? Ennyit a szerencsémről… De ha már erre jártam, megérdemlek egy frissítő italt. És ezzel a lendülettel már az egyik hangulatos söröző felé irányította a lépéseit. Szerette ezt a pincében eldugott kis helyet. Nem csak azért, mert a kocsmárosok már szinte a barátai voltak, és több szép emlék is kötötte ide! Hanem mert így, a hét elején nem sokan fordultak meg ott. A ”pörgés” csak péntek este körül szokott beindulni, de akkor hirtelen megtelt, főleg egyetemista diákokkal a szűk helység. Olyankor, ha tehette, el is kerülte a díszes intézményt. Beléptekor egy pozitív meglepetés várta. A számára szimpatikusabb tulaj állt a pult mögött.
Aznap este, amiért oda ment, azt meg is kapta. Jó beszélgetés, jó zene, olyan az igazán ínyére való magyarfajta, aminek érthető és értelmes a szövege.
Amikor elindult haza, csak egy dal járt a fejében, és hiába próbálta, nem tudta azt onnan semmi féleképpen kiverni!
- Miért éppen ez? Miért sajnálod már megint magad?
S közben gondolatban végig elemezte a dalocska szövegét. Eszébe jutott az is, hogy miként juthatott odáig az énekes, hogy már sok évvel ezelőtt saját maga vetett véget életének.
Az utcák borzasztó csendet és nyugalmat sugároztak! Mintha a „Vanilla égbolt” című film főszerepébe került volna. Sehol semmi, és sehol senki!
Mire ez a gondolat átsuhant szorgos agyán… azt vette észre, hogy az arca nedves. És egyre inkább az, Sírt! Szépen csendben, mostanában már sokadjára. Soha nem szégyellte a könnyeit, büszkén viselte, hiszen ezek is az övék lennének vagy mi! Az érzéseiből fakad, amiből volt bőven. Egyszer Ő azt kérdezte tőle: -Tudnál értem, miattam, szakadó eső közepén állva sírni?
- Persze! Jött a válasz, és ezt meg is tette azóta már! Neki, érte, miatta!!! De volt miért? Hiszen már nincs vele! Volt értelme? Mert ez nem tartotta vissza őt!
- Miért tette fel ezt a kérdést akkor nekem? Hiszen látnia kellett, hogy mennyire értékes volt a szíve nekem! Hiszen akkor még szárnyaltunk, repültünk… A világ velünk és nekünk élt! Vagy talán már tudta, hogy egyszer ez véget ér? Nem, akkor biztos nem így gondolta!
Ismerhette a könnyek értékét, és ezzel mérhette fel kettejük kötődésének erejét. Így lehetett! Csak így!
Azóta már egy másik beszélgetés alkalmával, egy másik emberrel is szóba került ez a téma. Meglepetten fordultak a fiú felé, - Te szoktál sírni?
- „Ha sírsz, a szemed ne takard el! Miért titkolnád, hogy egy kicsit nehéz”? volt a válasz, őszintén…
A gondolatok végén csak azt vette észre, hogy otthon van. Állt az ajtó előtt, csak be kellett lépnie, és már egy másik számot dúdolt fejben.
Nincs véletlen az életben! Nem rég, egy véletlen okán került elő valahonnan ez a dal, és most is ott volt előtte, ahogy bekapcsolta a számítógépét! : )
Utolsó kommentek