Igen, elmondom, és itt, mert személyesen nem tehetem…
Sokan gondolták már, hogy ismernek, és volt olyan is, aki azt mondta, hogy miért nem hagytam, hogy megismerjen. De a dolgok a mai világban nem egyszerűek, és főleg nem feketék és fehérek. A minket körülölelő világ folyamatosan változik és változtat bennünket is, bár az erősek gerince megmarad olyannak, amit jónak és szépnek gondolnak.
Én is ilyen embernek tartom magamat, vagyis van egy erős gerinc, értékrend, amit körbevesz a testem, a lelkem. Azt pedig a világ, ami persze rám is hat.
Éééés már korábban is említettem itt, a blogomban, hogy még én sem vagyok magammal teljesen tisztába. Egyet tudok, hogy mire a szememet végleg lefedik, addigra szeretném tudni, hogy mire jutottam, ki vagyok.
Az már persze kiderült, hogy ki vagy mi szeretnék lenni! BOLDOG! : )) Addig pedig, hosszú az út….
De mit is szerettem volna mondani?
Ja, igen!
Ha valaki olvassa az itt leírt sorokat, akkor az én „értékeimet”, a legbensőbb gondolataimat látja, és egyáltalán nem biztos, hogy ezt négyszemközt sok ember megkaphatja. Hogy megkaphassa más is, ahhoz két ember kell. Elsőnek én, és persze egy másik is, akinek ezt szintúgy akarni kell!
Itt a blogomban egyszerű dolgom van, mert vannak érzések és gondolatok, amik ha nagyon ki kívánkoznak, akkor csak úgy szaladnak a szavak és a betűk. Aztán valaki vagy elolvassa, vagy nem. Még az sem biztos egyáltalán, hogy az „olvasóval” valaha összesodor a szél, vagyis lehet, hogy soha nem találkozom azzal, akinek a legbensőbb dolgaimat adom át.
Teljesen más a helyzet négyszemközt. Nem mindenkinek nyitod ki a lelked legtitkosabb kapuit. Csak olyannak, akinek egy részt szeretnéd, másrészt olyannak, akit már ismersz annyira, hogy megbízol benne. …mert ugye, volt már olyan eset a világban, hogy így vagy úgy, de visszaéltek bizonyos lelki dolgokkal.
És kit ismerhetsz annyira?
Ez is egy folyamat. Nem megy egyszerre, bármennyire is akarhatja ezt egy másik ember. Nem lehet azonnal minden kaput kitárni, mert… mert azt (ez nem a legmegfelelőbb kifejezés) ki kell érdemelni. Különben is, ha azonnal kitársz mindent, hol marad a felfedezés izgalma?
Szóval, mi valahol a feltáráshoz vezető út felénél valahol elakadtunk! Sajnálom… : ( Megpróbáltuk… Ezzel úgy gondolom, hogy nem vesztettünk semmit, inkább ismét tanultunk valamit az élettől!
És pont, pont, pont… A többit úgy is tudod!
Utolsó kommentek