Fura szerzet az ember. Amikor végre megtehetné, hogy aludjon… valahogy nem jön álom a szemére. Illetve csak az jön! Vagy ezek inkább gondolatok?
Valami most nagyon befészkelte magát az agyamba, és olyan tompán és folyamatosan nyom. Az EMBEREK ezt úgy hívják, hogy felelősség! …legalábbis azt hiszem.
Hiszen én is csak ismerkedem ennek a dolognak a mikéntjével, mert ha már tisztában lennék vele, akkor csak jól cselekednék…
Próbálok valamit jól megfogalmazni, de ez egyáltalán nem egyszerű, mert néha így-vagy-úgy érzem magamat, hogy… :
„- Melyik bolygóra estem? –kérdezte a kisherceg.
- A földre. Afrikába – felelte a kígyó.
- Ó… Hát senki sincs a földön?
- Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy – mondta a kígyó.”
Döbbenetes, hogy egy olyan dologról szeretnék írni, ami ezen a földön mindenki számára egyértelmű. Vagyis annak kellene lennie, DE NEM!
Kiért vagy miért vagyunk felelősek? Mindenért és mindenkiért, akivel kapcsolatba kerülünk, közünk van hozzá, megérintjük… és így tovább. Hiszen minden tettünk, gondolatunk, szavunk befolyásolja a bennünket körülölelő világot!
Kemény mi? Belegondolni is!
Persze ezzel senki sem szeret tisztában lenni, mert akkor szembe kell néznünk a gyarlósággal. Azzal, hogy emberek vagyunk! Vagy mégsem?
A legjobban az fáj, mikor közeli baráttal, hozzátartozóval beszélgetek, és azt látom, hogy már a szó hallatán is olyan védekező mechanizmus indul be náluk… a témát egy perc alatt kell lezárni, különben olyan vita kerekedik, hogy csak na!
Senkit sem szeretnék meggyőzni. Annyit szeretnék néha elérni, hogy lássam a szemükben, hogy tisztában vannak ezzel a fogalommal, és azzal, hogy ez életünk szerves részét képezi. Illetve, kellene, hogy képezze!!!
„- Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk… De milyen messze van!
- Szép csillag – mondta a kígyó. – Mit keresel itt?
- Nézetelérésem támadt egy virággal – mondta a kisherceg.
- Hajaj! – mondta a kígyó.
És sokáig hallgattak.
- Hol vannak az EMBEREK? – kérdezte később a kisherceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az EMBER.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.”
Barátaim!
Nincs mitől félni!
Ha nyomaszt, hát nyomasszon!
A felelősség az ember, az emberiség alapköve!
Ettől leszünk mind azzal tisztába, hogy mit teszünk, és mit tehetünk meg!
Engem is nyomaszt, hiszen hibákkal tele élem életem…! Tök jó, hogy PRÓBÁLOK, én is kibújni alóla, de nem lehet! Maximum a szőnyeg alá söpörni!
Most jött el az a pillanat, amikor túlzásba vittem, az önön értékelésemet!!! Áhhh… nem szabad, csak hát dolgozik az kis piszok EGO! : )
„ – Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én…
- Ó! – Mondta a kisherceg. – Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?
- Valamennyit megfejtem – mondta a kígyó, és hallgattak utána tovább.”
A saját életünk is arról szól, hogy tudjuk e azt felelőséggel élni. Ha igen, akkor szép és tartalmas lesz… vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenki élete szép és tartalmas, csak tisztában kell lennünk a mélységekkel és a csúcsokkal. Azok pedig csak a felelősség ismeretében és tükrében láthatóak és élhetők meg! Ez az én véleményem…
„ – Jó napot! – mondta találomra.
- Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... – válaszolta a visszhang.
- Ki vagy? – kérdezte a ksherceg.
- Ki vagy?... Ki vagy?... Ki vagy?... – felelte a visszhang.
- Légy barátom, olyan egyedül vagyok – mondta.
- Egyedül vagyok… egyedül vagyok… egyedül vagyok… - felelte a visszhang.
Milyen furcsa bolygó! – gondolta a kisherceg. –Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelőtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondtam nekik…
Nekem otthon volt egy virágom: Mindig Ő kezdte a beszélgetést…
Utolsó kommentek